Iskolánkba járó gyermek anyukájának vallomása az eddig  megtett otthontanulós útjukról, tapasztalataikról, és a megnyugtatóvá vált jelenről:

Ezt az oldalt naplószerűre tervezem, de nagy kimaradások is lehetnek majd, mert hogy az ember összefoglalja az eseményeket, a történteket, és az ehhez társuló gondolatokat, majd “papírra vesse”, bizony idő és ihlet is kell. Mindazoknak ajánlom, akiknek kell még egy pici az első lépéshez, vagy megerősítést szeretnének ezen az ingoványos úton. S persze magamnak is, hogy bármennyire is nehéz, sose feledjem el melyik út vezetett ide.

1. Magántanuló lett a gyerekem.

Huhh, de nagyon nem szeretik a pedagógusok a magántanulós szülőt. Véleményem szerint nem értik mit akarok a gyerekkel, ezért a legelérhetőbb és mindig kéznél levő módszer a csúnyán nézés és az időről-időre előtörő kioktatás a szocializálódásról és társairól. Lehet, hogy az olvasóim közt akad majd, aki végre elmagyarázza, mert olvasmányaimban sehol sem akadtam ésszerű, de leginkább lélekszerű magyarázatára az oly sokat emlegettet szocializálódás iskolában történő kimaradásának lehetséges következményeiről, illetve ebből adódó problémákról. Tehát a konkrét kérdésem az lenne, ha a pedagógus említi  ezt a hiányt, mit kell érteni ez alatt? Mert én bátorkodtam rákérdezni, szó szerint így: -Kérem, magyarázza el nekem, hogy mit ért az alatt, hogy nem tud a gyerek szocializálódni magántanulósága alatt? Nem tud majd beszélgetni felnőtt korában embertársaival? Bokán fogja rúgni embertársait a boltban, mert felment a tejföl ára? Vagy mire gondol

Erre a válasz: -Hát, nem, hanem, ha lesz egy munkahely, nem tud majd beilleszkedni.

Most is mosolygok ezen, ez aztán a válasz, megérte ennyit iskolába járnia a Tanárnőnek.

Vagyis a fentiekből kiderül ez a párbeszéd azt jelenti, hogy másképp fog gondolkodni az Istenadta gyermek, mint a társadalom többi tagja, ami legkevésbé neki lesz probléma, inkább a rendszernek. Mert ugye a rendszerben csak az elfogadható, aki nem lóg ki a sorból. A kilógó lóláb az veszélyes a rendszerre a mai társadalmi berendezkedésünkben.

Egyszóval, aki erre adja a fejét, legyen felkészülve, folyamatos ostorozásoknak lesz kitéve. Sok érvük nincs, de azt különböző szituációkban, különbözőképpen újra és újra előveszik. Ettől az ember fia, lánya úgy jön haza az alkalomszerű iskolai randevúról, mintha kint kapált volna a negyven fokban, egész nap.

2. ÉRVEK a rendszerből:

– Nem tud szocializálódni. (miután ezt az érvet sok tanár és sokszor használta már, de megfogalmazott válaszaim  láthatóan nem elégítették ki őket, ezért felhagytam az erőlködéssel és már csak kedvesen mosolygok és csendesen bólogatok. NEM cinikusan, mert folyamatosan azt várom, mikor döf belém olyat, amitől kifekszem.)

– Nem fejlődik ki benne a versenyszellem. (mire gondol kedves Tanárnő? Egy normális társadalomban miért volna szükség bármiféle versengésre? Jelenleg így zajlik: ha tanulsz ötöst kapsz, ha nem, akkor nem foglakozik veled a kutya se, csak amíg ledorgálnak és beírják az egyest. Már itt elkezdődik az önbecsülés sárba tiprása, mert te nem vagy olyan jó tanuló, mint egy másik, vagyis Te nem érsz annyit. Lehet, hogy belőled nagyon jó Anyuka lenne, vagy nagyon jó asztalos, de ezt senki nem segíti elő, mert a mai iskolarendszer és a Tanárok sem képesek rá. Tisztelet a kivételnek. Aztán, láthatjuk, hogy az a bizonyos versenyszellem mit okoz a felnőtt társadalomban. Neki szebb, jobb, drágább autóra, házra, nyaralásra telik. Ha diplomád van az jó, ha nincs, senki vagy. Ha pénzed van jó, ha nincs, senki vagy. Vagyis, amíg táplálunk egy ilyen szellemet sok jóra ne számítsunk.)

– Ez a kislány olyan okos és szép kislány, lehetne belőle orvos, vagy fizikus, vagy akár tanár!  (jah, a sok diplomás állások, mintha garancia lenne a boldogságra bármelyik is. Meghökkentő számomra és egyben végtelenül szomorú, hogy nem volt a felsorolás közt, hogy asszony, jó társ és édesanya. Erre nincs iskola, erre nincs képzés vagy diploma, ezek lenézendő fogalmak. Ugyan, hiszen mai korunkban ez mellékesen elvégzendő feladat és teljesen normális gyerek(ek) mellett karriert építeni valamint azt gondolni, hogy ha az asszony “dolgozni” jár, attól még a gyermek normálisan nő fel. Láthatjuk is mennyire, csak nézzük meg a társadalmunkat. Ez a normális és, ha Te nem szeretnél ebben részt venni, akkor Te nem vagy az.)

– Amerikában minden második ember pszichológushoz jár! (2009-ben a sok tanári kritikának hatására elvittem az akkor 12 éves fiamat gyermekpszichiáterhez, hogy valaki mondja már meg nekem mi a baj. A gyermek ennyire buta, vagy én csinálok rosszul valamit, vagy így mind a kettő? A beszélgetéseikből és tesztekből egyértelműen kiderült, hogy egyikről sincs szó. Vagyis, milyen csodálatosan fel van építve a rendszer, hogy ennyi éven keresztül a rengeteg önvád fojtogató füstjében minden nap adtam okot a gyereknek, hogy megutáljon engem és ezzel együtt maradéktalanuk felszámoljam a gyerek ősbizalmát édesanyja felé -merthogy, minden nap őt és magamat okoltam a sok kellemetlenségért, amit az iskolából el kellett szenvedi-. A matek alapú  IQ teszten kiderült, hogyha anno megtanítják az iskolában a szorzótáblát vele úgy rendesen, mint régen nekünk, akkor a zseni kategóriában landol az eredmény. Így e kategória alsó határát súrolja. Nem mintha ez miatt verdesném a mellemet, csak azt világítja meg számomra, hogy az iskola egy ilyen képességű gyereket beskatulyázta a problémás, bukdácsolós kategóriába és, hogy ennyit tudott kihozni belőle. Következő évben átvittem Őt egy másik iskolába, akkor még azt gondoltam ez iskolaprobléma. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nemhogy nem iskola, nem is országos, de világméretű probléma. Ebben az iskolában ajánlották vigyem a gyereket szakemberhez. Régimódi és földhözragadt véleménynyilvánításom után, azt mondták, hogy nem kell annyira félni ettől, hiszem Amerikában minden második ember pszichológushoz jár. Na itt hagytam abba az eszmecserét, amiről azt gondoltam, hogy esetleg megindít valamit a Tanárokban. Ha a mai társadalomban ez helyes, hogy egy tátongó sebet eltakarjunk egy fáslival, mert ha nem látjuk, akkor nincs, ott kár minden gőzért. Innen már gyorsan megindult a lavina és fiamat kivettem az iskolából!

3. A forrás:

Szerelemből született első gyermek, fiúcska, aki többgenerációs családban növöget, tehát a jó alap adott. Aztán elérkezett az első állomáshoz, 3 éves lett, (társadalmi elvárás, + Anyuka még “csendesen alszik”) jöhet az óvoda. Gyerkőc minden nap sír, Anyuka is. Megérkeznek a betegségek, kezeljük is őket úgy rendesen, minden alkalommal antibiotikummal. Majd másfél év telik el, mikorra gyerkőc végre betörik, már nem sír. Csendesen elvan az óvodában. Nem vesz részt közös játékokban, kötelező! feladatokat nem old meg, csak ami neki teszik, de az is ritka. Néha udvarolgat egy-egy kislánynak. Így engednek el az óvodából az iskolába: -Hát, nem lesz egyszerű a helyzeted a gyerekkel, azt gondolom sok gondod lesz vele. Pedig nagyon okos kisfiú, sokat beszél az otthoni dolgokról.

Ó, az Óvó néni teljesen jól látta, vért izzadtunk már az első osztályban, pedig nagyon jó Tanító nénit kaptunk. Felfigyelt, hogy vele kicsit másképp kell foglalkozni, de folyamatosan kaptuk az aggasztó prognózisokat. Már az első évben gondolkodtam a magántanulóságon, de mind közelebbi, mind távolabbi ismerősök a szocializálódás hiányával riogattak. Az első két év után, tanító váltás. Ez a Tanító néni már nem érezte feladatának, hogy teremtsen egy másfajta hozzáállást és kaptuk a jellemzést: “nem vesz részt a közös munkában, nem hozza be a dolgait, nem ír leckét, az órán csak ül és néz ki az ablakon. De, amint megszólal a csengő, jön és csak beszél, beszél és beszél és mindent elmesél, amit otthon az Apukájával dolgoztak, ténykedtek.” Aztán ezt már annyiszor mondták nekem, olyan hangsúllyal is, hogy nekik nincs szünetük a gyerek miatt, hogy aztán szépen elmagyaráztam a kicsinek, hogy ezt ne csinálja, mert a Tanító néninek is kell egy kis szünet. Onnantól kezve nem mesélt, megtört a bizalom. Rohamosan romlottak a jegyek, és amikor hazajött az iskolából beletelt másfél óra is, mire feloldódott. Inkább egy zombira hasonlított a szeme állása, mint egy vidám kisgyerekre. Az ötödik osztály már egy tragédia volt, az osztályfőnöke úgy utálta, ahogy van. Meg is buktatta németből. Év végén elvittem egy nyelvtanárhoz, aki már az első órán jó kapcsolatba került a gyerekkel. Két hónap alatt úgy felkészítette a pótvizsgára az egész éves anyagból, hogy észre sem vettem, hogy tanul. A pótvizsga után azt mondta a nyelvtanár osztályfőnök, hogy az a szabály, hogy csak hármast adhat, de Ő bizony ötöst adott volna. Ezt nem hiszi el, hogy ez a gyerek mire képes, csak mondott egy témát és a gyerekből ömlött a lecke. De a következő évben mit sem változott a helyzet, így hatodik félév előtt októberben átvittem egy másik iskolába a megkönnyebbülés reményében. A félévre felhoztuk őt 4-esre mindenből, ez nagyon jó érzés volt, de a második félévben újra mélyrepülés, és ugyanazok a tünetek mutatkoztak. Így elvergődtünk hetedik félévig és a félévi bizonyítvány és a sok kritika, ami érte a gyereket és minket szülőket tette az ire a pontot. Magántanuló lett a gyerekből.

4. Az út eleje:

Az első jó érzés már az elején megmutatkozik. Megszabadultunk a mindennapi feszítéstől, hogy vajon mivel jön megint haza az iskolából. Lassan mindenki lenyugodott és feloldódott és tudtunk a gyerekkel beszélgetni veszekedés helyett.

Óóó, nagyon meg akartunk felelni, mert el tudtuk képzelni, hogyan dörzsölik majd a kezüket, hogy ez a gyerek úgyis reménytelen. Bár időben sokkal kevesebbet foglalkoztunk a tanulással, inkább alaposak voltunk, így nagyon jó eredményeket értünk el a vizsgán.

(Azóta sem értem, hogy mit csinálnak az iskolában tíz hónapon keresztül napi sok órán át a gyerekekkel, ráadásul tengernyi leckével is meg kell küzdeniük a csemetéknek délutánonként.)

Az időben kevesebb, de alaposabb módszert használom a lányoknál is, csakhogy azóta az én felfogásom is sokban megváltozott a teljesítményről. (Erről kicsit később.) Középső gyermekem Kata, nagyon jó tanuló volt a suliban. Ott járt az élvonalban, ezért nagyot szólt, amikor a férjem bement az iskolába, hogy beszéljen az igazgatóval és kivesszük a gyereket. Katámat heti rendszerességgel hoztuk haza migrénes fejfájással az iskolából. Sejtéseim szerint az iskolai stressz okozta, ami be is igazolódott, azóta 80%-ban megszűntek a fejfájások. Ő nehezebb helyzetekre továbbra is fejfájással reagál, de azok száma jelentősen lecsökkent a magántanulósággal. Véleményem szerint, nincs helye egy gyermek életében a mindennapi stressznek. És lássuk be sok stressz éri gyermekeinket az iskolában. Persze ezt egy legyintéssel elintézhetjük, de pont erről van szó. Ne intézzük el egy legyintéssel. Olyan sérüléseket szereznek ezek a gyerekek, hogy évtizedek kellenek feldolgozásukhoz, ha egyáltalán rájönnek, hogy nem is a saját életüket élik, hanem a gyerekkori sérülések következményeiben dagonyáznak.

Vizsgák az állami fenntartású iskolákban. Ha egyszerűen akarnám leírni: ellenszenv, ellenszenv és még egyszer… Borzalmas érzés. Tiszta gyomorideg az egész. Az utóbbi időben már a férjemet küldtem a gyerekekkel, mert én nem bírtam idegekkel. Azt hinné az ember, hogy minden ilyen alkalommal erősödünk, de rá kellett jönnöm, hogy ettől nem, ez csak egy fölösleges frász, erre szükségem nincsen. Azt hiszem a férjem sokkal jobban tudja kezelni ezeket a helyzeteket. (Köszönet érte neki!) Ő beszól ha kell, nem udvariatlanul, de leállítja a minden esetben hatalmát gyakorolni kívánó pedagógust. Egyszerűen tragikomikus a hozzáállás.

2014. Február

Csodás hírem van!

Létrejött az iskola a rebellis családoknak!   (https://balatonfelvideki-iskola.com/)

2013 év nyarán, pontosabban augusztus beköszöntekkor elöntött a feszítő érzés: közeledik az iskola. Azt mondtam nem hiszem el, hogy nincs valamiféle megoldás, ahol gyerek és szülő idegbaj nélkül tudná teljesíteni ez irányú kötelezettségeit. Gondoltam elindulok a neten keresgélni valaki hasonló gondolkodású, rebellis családot, akik másképp gondolják normálisnak gyermekük bevezetését a felnőtt korba. Így találtam rá Réka blogjára és bátorkodtam tőle megkérdezni, hogy Ők, hogyan oldják meg a gyerekek vizsgáit és nincs e olyan iskola, akik ismerik ezt a fajta igényt és stressz mentesen tudnak levezetni egy vizsgát. Ó micsoda megkönnyebbülés volt, mikor megkaptam a válaszát. Azt írta, hogy most várja az iskola az utolsó pecsétet, hogy indulhasson. Írjak rá 6 hét múlva és addig talán már meg lesz, és megírja a továbbiakat. Kicsit elkeseredtem, hogy hat hét az sok, nagyon sok, de örültem ennek is, hisz már volt remény. Nem kellett hat hetet várnom, egy pár nap múlva újabb levél érkezett, megvan a pecsét. Kaptam egy elérhetőséget és szép lassan alakultak a dolgok. Nem tudtam róluk semmit még. Csak azt tudtam, ha Réka ajánlja, -a családja életvitelét olvasva-, akkor az valami nagyon olyan lehet, ami nekünk kell.

Most félévben már náluk vizsgázott Lenke lányom. Ugyanis, továbbra is magántanulók vagyunk a különbség mégis óriási. Nem kell gyomorideg egy vizsgázáshoz:

– lám így is lehet: egy pár kedves mondat után, ami alatt felépült a bizalom a gyerekben, Lenkém leült a Tanító nénivel egy asztalhoz és nekiláttak a feladatok megoldásának. Minden tantárgyból volt feladatlap, amit ki kellett töltsön. Felváltva, mindig ült egy tanító mellette és, amit nem tudott, vagy nehezebben ment, abban segítettek neki. Nem hagyták kínlódni, hanem rávezették, folyamatosan beszélgettek vele, így sokszor észre sem vette, hogy túl van egy feladatsoron. Voltak olyan feladatok, melyeket Lenke magyarázott el a tanító néninek, hogy hogyan kell azt megcsinálni, mert szerinte a tanító néni rosszul tudja a megoldáshoz vezető utat. Mégsem lépett elő a Tanító néniből az én vagyok a hatalom és lehurrogta, még csak össze sem zavarta a gyereket egy másik felépítéssel, hanem csak rám pillantott és nyugtáztuk, hogy én másképp tanítottam meg neki.  Hosszú ideig tartott, mert lassan dolgozik, ez miatt aggodalmaskodtam, de azt mondta a Tanító, hogy ezen ne izguljak, mert a Lenke ilyen, senki nem várja el (ott náluk) és én se tegyem, hogy gyorsan csinálja. Vizsga közben sokat dicsérték a gyerekeket és sosem élezték ki a hiányosságokat, kedvesen terelgették őket. Így minden gyerek rettegésmentesen, kielégülten, hogy Ő mennyi mindent tud és képes megoldani, bár a végére fáradtan teljesítette az előírt kötelességét: levizsgázott a félévi anyagból. Természetesen a tanítók a segítségadás mértékének megfelelően értékelték a gyerekek teljesítményét. Minden szülővel megbeszélték a tapasztaltakat és segítséget adtak abban is, hogy mi mint szülők otthon hogyan csináljuk, hogyan járhatunk egy lépéssel a gyerekek előtt.

Közben a többi szülő meg a hozott testvérek, kint egy másik teremben beszélgettek, falatoztak a gyerekek játszottak.

Ez úton is nagyon-nagyon köszönöm a Tanítóknak azt az emberi hozzáállást, amit tapasztalhattunk. Emberszámba vettek minket szülőket, partnernek tekintettek, tudni lehet, hogy tudják a küzdelmeinket és a segítségünkre szeretnének lenni. Persze a legnagyobb és a legfelbecsülhetetlenebb érték számomra mégis az, hogy a gyerekem újabb lelki sebek nélkül, csakis a tanulás életben való teljes természetességének érzésével tért haza.

Talán mi otthontanulós szülők ezt szeretnénk elérni, hogy a gyereknek a tanulás ne jelentsen hatalmas akadálypályát, ne versenyt jelentsen és megannyi fölösleges küzdelmet, stresszhelyzetet, sokszor traumát. Legyen a mindennapi életünk olyan része, ami könnyedén siklik velünk. Ne élvezzen elsőbbséget egy játéknál, egy baráti játszadozásnál, beszélgetésnél, egy késő esti kártyapartinál vagy hó csatánál, egy a téli időszakban reggel 8-ig alvásnál. Legyen az életünk része a tanulás, de ne ez legyen az életünk. Hiszen annyi jó dolog történik gyerekkorban, amit csak akkor tapasztalhat, élhet meg egy ember, amíg gyerek. Később ez már be nem hozható. Én nem veszem el a gyerekemtől a gyerekkorát, olyan eredményekért, melyek a való életben mit sem érnek.

Bár az utolsó mondat azt sugallja, hogy ezek a gyerekek nem érnek el ilyen körülmények között jó eredményeket, de ez így nem igaz. Rengeteg összetevője van és gyereke is nagyban válogatja, nekem van három, én tudom.

Kata

 A cikket eredetiben itt találod: http://www.velmokata.eoldal.hu/cikkek/otthon-tanulunk.html

By Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Általános Iskola Gimnázium Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola

Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Általános Iskola Gimnázium Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola 2013 őszén indult alsó tagozattal (1-4. osztályig), 2014-2015-ös tanévtől pedig felmenő rendszerben már felső tagozatra is beírathatók a gyerekek. Kiemelten támogatjuk az otthonoktatást, a magántanulói státuszt, az erre a célra kidolgozott távoktatási programunkkal, mind a Magyarországon, mind a külföldön élő gyermekek számára. Beiratkozási információk, hasznos tudnivalók

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük